Nem mondom meg a frankót, mert én sem tudom a tutit. Csak azt tudom, hogy én mitől érzem jól magam egy vendéglátó helyen. Amúgy csak egy vendég vagyok, aki ha nem ért valamit, megkérdezi. A legutóbbi étteremben szerzett tapasztalatok alapján próbálom megfogalmazni, az elvárásaimat.

Kukacoskodónak tűnök, pedig viszonylag egyszerű a kedvemre tenni. Azt várom csak, amit ésszerűen egy vendéglátó helytől el lehet várni, ha legalább egy picit figyelnek a vendégre. Néhány alapvető körülményt: Udvariasságot, érdeklődő, de nem tolakodó figyelmességet, őszinteséget, a szükségesnél nem lassabb kiszolgálást és finom ételt. Ennél nem kell több.

Nekem ne hajbókoljon a kapuban egy pingvin, de nem bánom, ha fogadnak és az asztalhoz kísérnek. Azt viszont ki nem állhatom, ha a felszolgáló abban a pillanatban "felmér" ahogy belépünk és be is skatulyáz azonmód. Aztán ehhez a skatulyához képest veszi elő a jobbik vagy rosszabbik arcát. Szeretem, ha az étlappal együtt esetleg felhívja a figyelmem a ház specialitására, a napi aktualitásokra. Az viszont rendre megdöbbent, ha rákérdezek egy egy ételre, és a kérdésre nincs kész válasza.

A "hogy készült ez", "mit jelent az" típusú kérdésekre nem az a megfelelő válasz, hogy pillanat, beszaladok a konyhára és utána járok. Annál viszont nincs rosszabb, amikor az ilyen jellegű kérdéseket vagy lerázza magáról a pincér, vagy elkezd hantázni. Ilyenkor máris eldőlt a játszma, mert az étteremben evés valójában egy sok ismeretlenes játék. És ezt a játékot a vendég jó hangulatára és bőkezű adakozására játsszák. Arról nem is beszélve, hogy híre megy a jónak és rossznak is.

Soha nem értettem, mi kerül egy korsó sör kicsapolásában fél órába, hát még egy pohár bor kitöltésében. Ez már szinte sértés, a nemtörődömség csimborasszója. Nem egyszer esett meg ilyenkor, hogy felálltunk és otthagytuk a műintézményt. Különösen akkor, ha a személyzet feltűnő gonddal kerülte a szemkontaktust. Ezekre a helyekre visszaemlékezni sem jó, nem hogy bármikor az életben visszamenni és újabb esélyt adni.

Nem szeretem, ha a személyzet túlzottan bizalmaskodó, és kifejezetten terhes tud lenn az is, ha nyomakszik mindenféle kéretlen ajánlatokkal, de tapasztalataim alapján inkább attól tartok előre az idegen helyen, hogy pont ellenkező viselkedést találok. Fogalmam sincs mire jó az, ha elbújik a pincér a vendégek elől, hiszen az adott pillanatban ő az intézmény arca, hangja és szócsöve. Ha nem kínál, nem segít, nem vezet vagy ajánl, akkor a vendég az étlapra hagyatkozva talán átsiklik az olyan nem jelentéktelen apróságok felett, mint hogy "a sztékért még Rögvestharasztiból is ide járnak"... vagy hogy: "csak ezért a desszertért még a miniszterelnök is -akiről köztudomású, hogy kitűnő az ízlése,hetente kétszer jön ide ebédelni"... Bár az kétségtelen, hogy az utóbbi megjegyzéssel a lehetséges vevőkör politikailag ellenlábas másik felét egyből ki is zárhatta -ma ez még így működik sajnos.

Az étel csak a sokadik dolog, amivel a vendég találkozik, de mégiscsak elhanyagolhatatlan tényező ez egy étteremben. A rossz, íztelen, nem jól elkészített, olajtól tocsogó fogásokról szót se ejtsünk. Szívfájdalom nélkül adok hangot elégedettségemnek, de az elégedetlenségemet sem vagyok hajlandó lenyelni az étel helyett. Azzal szemben nincs skrupulusom, ha teltháznál kis türelmet kérnek. A konyhában is emberek dolgoznak és egyszerre 50-60 vendégre főzni nem olcsó gyerekjáték. Azt viszont nehéz kimagyarázni, ha a rögtönre ígért levesre háromnegyed órát kell várni, míg a fél órára mondott főételre majdnem másfél óra múlva kerül sor. Ez csúf blamázs, különösen akkor, ha félig sincs tele az étterem.

A leves legyen forró! A langyos leves megöli az összes többi fogásra való kíváncsiságot. Előre elmegy tőlük a kedvem anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vethettem volna rájuk. Nem szeretem azokat a helyeket, ahol túl kicsik az adagok és azt sem, ha túl sokat kínálnak egy fogásban. Gyerekként arra neveltek, hogy ami a tányéron van, azt meg kell enni. Magunknak szedtünk, annyit, hogy az elégnél egy picit kevesebb legyen. Étteremben bocsánatos dolog, ha pont elég az adag. Jópofa dolog ez a becsomagoljuk a maradékot, de a nejlon szatyrokban kis műanyag dobozokkal távozó vendégek látványa inkább olcsóságot és színvonaltalanságot tükröz, mintsem vonzóvá tenné a helyet számomra.

Azt sem szeretem, ha a köret elnyomja a fogást, vagy fordítva, ahol nem fordítanak kellő gondot a köretre. Annál hervasztóbbat pedig el sem tudok képzelni, mint amikor a főfogás előtt negyed órával kihozzák a melléje rendelt salátát. Többnyire vagy összefonnyad a főételig, vagy elővigyázatosságból elfogy, mire megjön a "nap fénypontja".

Ha már itt tartunk. A főétel igen is a nap fénypontja, ha csak nem a palóclevesért nemtünk és minden mást csak kísérőként fogunk fel. Már pedig a nap fénypontja megérdemli, hogy a szakács tudása legjavát, szíve melegét és a vendégek szeretetét is beletegye. Hiába a kacifántos név az étlapon, a gusztusos fotó, a jól megkomponált ajánlás, ha a tányérról mindez nem tükröződik. Ámbár sajnos az is hiábavaló, ha a tányér ugyan hűn tükrözné mindezt, de az elmaradt felkonferálás és kínálás híján sor sem kerül rá.

Szeretem, ha az italos pincér a szeme sarkából figyeli, hogy mikor, hol ürül ki egy korsó, egy borospohár, és vár a szemkontaktusra, hogy újabb italt kínálhasson. Az viszont hervasztó, ha a kitikkadt poharakkal kell babrálni, mert az istennek sem sikerül utánpótláshoz jutni.

Nem ragaszkodom hozzá, hogy az ételt valami agyonszirupozott, cuppogósan édes zárással fojtsam el, ami után semmi más emlék nem marad, csak a cukor. Egy kellemes, gyümölcsös parfé, valami szolid édesség persze belefér. Biztosan nem rendelek gundel palacsintát, somlóit és gesztenye pürét. Kellemes meglepetés, ha ettől eltérőt tud kínálni a ház.

Azt figyeltem meg, hogy a számlában kötelezően szereplő szerviz díjat olyan helyek alkalmazzák előszeretettel, ahol egyébként magamtól egy megveszekedett, huncut garast sem adnék a személyzetnek a végzett munkáért. Amikor a vendég azzal a felkiáltással fordul a pincérhez, hogy kérem a számlát, akkor valójában még hátra van egy kérdés. Mivel óhajt fizetni?

Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, ha a ház elfogadja a kuponokat, csekkeket, készpénz helyettesítő alkalmatosságokat, de a fizető pincér nem kérdez rá egyből, hogy a vevő mivel rendelkezik. Az viszont kifejezetten abszurd, ha kikapja a kezemből a bankkártyámat és valahol messze, egy láthatatlan helyen  lehúzza. Az is kínos, ha a vendéget ezért felállítja és egy pulthoz invitálja. Az asztalokhoz vihető terminál olyan kényelmi szolgáltatás, amivel szerintem rendelkeznie kellene minden kártyaelfogadó vendéglátónak.

A csekkekre olykor rá kell írni ezt-azt. A szabály az szabály, de azt hiszem, hogy nem engedheti meg magának a személyzet, hogy utasítgassa a vendéget. "Rajta van a lakcím? Ezt kértem az előbb!" Ha írni kell, hát írni kell. Megkérdezheti, hogy fel van -e írva, van-e tollam, ha most fogom ráírni...

A legfontosabb talán amit egy étteremben keresek, az a mosoly. Az nem minden, hogy a pincér mosolyog, vagy a helynek van egy meghatározhatatlan mosolygása. Az ételen is érezni, ha a szakács mosolygott és azt is, ha épp öli egymást a személyzet. Tudom, hogy ez kézzel nem megfogható, talán nincs műszer, ami kimutatná a mosolyt az ételben, de mégis érezni, ha ott van benne...