A Kastélykert étterem épületét kívülről már láttuk, tetszett, és mivel se jót, se rosszat nem hallottunk még róluk, ezért gondoltuk, hogy kipróbáljuk. Választásunk azért is esett rájuk, mert még elfogadják az üdülési csekket. Nem volt sok, egyikünk főétele jött ki belőle. Kellemes ebéd helyett meglepetést sikerült adniuk.

Ebédidőben érkeztünk, de a terem nem volt tele. A 11 (esetleg 13?)  asztalból velünk együtt hat volt foglalt. A pincérnő azzal fogadott, hogy mivel mindenki most jött meg, ezért legfeljebb fél órát várnunk kell a főételre, a levest természetesen azonnal hozzák majd. Azt első ránézésre sem értettem, hogy hat asztal miért jelent olyan problémát, amit előre be kell jelenteni, ráadásul már rég ott lehettek néhányan.

Nem gond, ráérünk. Az étlap meglehetősen masszív, vaskos darab és kissé ódivatú -a lapok közötti merevítő adja a volumen nagy részét. Bár nem is abból válogattunk, az interneten végignéztük a kínálatot, és eleve tudtuk, hogy mit fogunk rendelni. A kastélykert honlapját leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy elavult. Mintha a kilencvenes évek elejéről maradt volna vissza.

Igaz, hogy a berendezés pontosan visszatükrözte ezt a nem várt időutazást. Furcsán keveredik az éttermi fa bútor az irodai székekkel és a szintén legfeljebb a kilencvenes éveket idéző asztaldíszekkel. Koszos üveggömbben unikumreklám mécsestartó, házilag barkácsolt (tényleg barkácsolt) karácsonyi dísz, fogpiszkálókra tűzött dobozkákkal és gömbökkel.

Italainkat viszonylag hamar megkaptuk, mindjárt jön a leves is. Drágám vadragulevest, én palóclevest kértem. Aztán vártunk, közben elfogyott a sör, mi pedig vártunk, és a levesek csak nem akartak megérkezni. Végül több, mint fél óra telt el a rendeléstől a levesig. A levesek finomak voltak, forrók voltak, jól is néztek ki, és kicsinek sem mondanám őket, a tálalás pedig középszerű, de legalább nem lóg ki a hely megjelenéséből. Igaz, hogy már a főételt kellett volna gusztálnunk a tányérunkon, de attól még nagyon messze vagyunk ebben a pillanatban.

Mikor a felszolgáló elviharzott a tányérokkal, szerettem volna egy újabb sört kérni. Bár látnia kellett neki is az üres poharat, de nem hogy nem kérdezett rá, még megemlíteni sem volt időm, úgy viharzott el. Később megpróbáltam egy utóbb erőtlennek tűnő kiáltással és egyéb vizuális jelekkel felhívni magamra a figyelmét, de ez sem sikerült sajnos. Rendben van, azt nem állítom, hogy fennhangon toporzékolva hadonásztam volna, de máshol az alkalmazott jelzéseket észre szokták venni. Az idő pedig csak telt, múlt, nekünk meg közben egyre rosszabb lett a kedvünk az elégedetlenségtől.

Már majdnem másfél órája üldögéltünk a kifejezetten retro hangulatú teremben, amikor megérkezett a két tányér, amit eredetileg fél órás várakozással harangozott be. Közben egy családot azzal hajtott el, hogy sajnos egy órát is kell várni, mire főételhez juthatnak, mert mindenki épp most esett be és a konyha nem bírja az iramot. Megjegyzem, ekkor mi már háromnegyed órája élveztük a vendégszeretetüket, és mi voltunk az utolsók, akik bejöttek előttük.

Kedves cigánypecsenyét rendelt, én fűszeres velővel töltött sertésbordát. A velő bizalmi étel, általában nem rendeli normális ember idegen helyen, de megszavaztam elsőre ezt a bizalmat az intézmények. Kár volt. A hússal nem is lett volna baj, tulajdonképpen jól volt elkészítve, igen ám, de a velő. Azon se fűszer nem volt, se só. Értem én, hogy a húsban a zsebet grillfűszerrel beszórta a májesztró, na de hát na! A rántott velő is úgy finom, ha tisztességes adag tartárral csúszik.

Elkövettem azt a hibát, hogy a pincérnőtől megkérdeztem, hogy ebben az esetben a velő fűszerezése vajon mit is jelent. Meg is kaptam a tűzről pattant választ: Hát be van fűszerezve! Nem voltam benne biztos, hogy jól hallom a választ. Gondolom látta az értetlenséget az arcomon, amikor felajánlotta, hogy megkérdezi nekem a nagy titkot. Jött is a következő válasszal gyorsan. A húsban a zseb grillfűszerrel van ízesítve. Köszönjük Emese!

Ha már belekezdtem ebbe a diskurzusba, csak elmondtam neki, hogy mit is gondolok, ami nem tett jót a hangulatának. Az eleve támadó attitűdből kifejezett agresszió lett, amit addig forralt magában, míg a fizetésre nem került a sor.

Akkor bosszúból elfelejtette megkérdezni, hogy mivel fogunk fizetni. Amikor kiderült, hogy nem KP, hanem kártya és csekk, akkor láttam valami átvillanó gyilkos gondolatot a szemén, amit aztán visszanyelt, de a keze azért titokban megremegett egy picit. A csekkre lakcím és név kell, azt írja rá! Vágta hozzánk mogorván. Drágám a kártyájával a kezében ment a pulthoz.

"Lakcím, név rajta van? Ezt mondtam az előbb!" Csak lestem, pedig nem is rám kiáltott a leányzó. Ilyen hangot nem hogy étteremben, de máshol is ritkán enged meg magának az, aki a vevő pénzéből él. Az, hogy a sört bontva hozta ki, és végül a számlát sem kaptuk meg -csak egy felíró cetlit, szintén a kilencvenes éveket idézi, amikor még hivatalból működött így a "méltán híres" magyar vendégszeretet.

Az már csak hab a tortán, hogy azért nem lett sörözés a sarki kocsmában az ebéd után, mert gyötrelmesen tört rám a hasmenés, ami a drágámat is utolérte, mire hazaértünk.

Szerintem ez az az étterem, amit senkinek nem ajánlok jó szívvel. Különösen azért nem, mert Gödöllő kellős közepén, a legfrekventáltabb helyen, a kastéllyal szemközt található. ehhez képest a jelzett másodosztályt is alig érte el, pedig egy kis odafigyeléssel, kedvességgel akár kiváló hangulatú ebéd is kerekedhetett volna ebből a délutánból. Sajnálom, hogy nem így lett!