Ma kerékpároztunk a kedvessel. Egy laza harmincast nyomtunk le, mire elértünk a Cinkota határában található Naplás tóhoz. De most nem úti-beszámoló következik, hiszen ez mégis csak gasztro blog :)

Az utak mentén és a tó feletti erdő is tele van virágzó bodzával. Hiába, most van a szezonja, lehet szedni a pompásan illatozó virágos tányérokat. Erdei tisztások széléről gyűjtsük inkább, mint az utak mentéről, mert az autók kibocsátotta káros anyagok minden növényben jelentősen fel tudnak gyűlni. Nagymamám idejében ezzel még nem nagyon kellet foglalkozni, egyébként minden nyár elején sokat szedtünk, Ő pedig limonádét készített belőle. Talán ezért is, de a bodzalimonádé idézi fel bennem leginkább a gyerekkorom nyarainak egyre halványuló emlékeit.

A bodzavirág gyűjtésénél érdemes arra figyelni, hogy lehetőleg ne rázzuk ki a tányérokból a virágport. Inkább vágjuk el a szárakat, mert ha tépjük, úgy nagy felhőkben fog távozni az értékes, sárga por. A limonádét úgy csinálta a nagymamám, hogy fogott egy nagyobb lavórt, háromnegyedénél feljebb töltötte hideg vízzel, citromot karikázott bele és aszkorbinsavval (elmorzsolt citrompótlóval) tartósította (meg ízesítette is persze). A cukrot addig kavargatta, míg feloldódott, majd annyi virággal fedte le, hogy minden szirom a vízbe érjen. A sok szár meredezett a lavórból. Végül egy vékony anyaggal az egészet letakarta, hogy se por, se rovar ne kerüljön bele. Pontos mennyiségeket nem tudok, és bár nem kérdeztem meg tőle, szerintem Ő sem tudna mondani. Készítsünk egy kedvünk szerint való limonádét, ez lesz az alap.

Ja igen, ma már a bolti citrom héja általában nem alkalmas a fogyasztásra (mosás után sem!), mert a hosszú szállítás során a héj vegyszeres kezelése védi a déligyümölcsöket a rothadástól. Nagymamám idejében erre sem kellett gondolni. ["... ha ezt az én galambocskám, Galuska Galagonyovics megélhette volna..." Alfonzó jelenet után szabadon]

A lavór néhány napig állt a kamrában, hűvös, szellős helyen. Ez alatt kellően elegyedtek az alkotó ízek és egy kifejezetten üdítő, aromás, illatos limonádé képződött. A pár nap elteltével leszűrte és üvegekbe töltötte, a hűtőben pedig újabb három, négy napig eltartható. Lefagyasztani nem szoktuk, de jéggel kínálva az igazi. Nagymamán egyébként soha nem csinált bodzaszörpöt, csak a limonádét. A szörpről legközelebb írok, azt egyébként az anyósom készíti.

Na de ne az ábrándos gyerekkori múltban kalandozzunk, térjünk vissza a cinkotai vadonba! Két másfél literes ásványvizet vittünk magunkkal az útra, és bár se cukor, se citrom nem volt nálunk, az egyik palackba mégis tettem néhány begyűjtött, illatos bodzavirág tányért. Hazafelé ezt ittuk és bizony így is nagyon finom volt. Íme a tárgyi bizonyíték :) A vízben oldódó virágpor színezi kissé opálosra a vizet.

Valakitől azt hallottam, hogy a bodzavirág tányérokat a szokásosnál kissé édesebb palacsinta tésztába mártja, és forró, bő olajban hirtelen kisüti. Porcukorral állítólag isteni desszert, de ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Egyszer talán elkészítem ezt is, addig bodzalimonádéra fel.

Apropó! Ne szedjük le az összes virágzó tányért, másként nem fogunk tudni beérett bodzabogyót szüretelni, ami pedig a bodzalekvár szükségszerűen elengedhetetlen alapanyaga. A természetben csak ésszerűen! Ésszel használni, nem ostobán kihasználni!